szeretlek!

- Mégis hogy gondoltad ezt? – nézett szemrehányóan a lányra. – Csak úgy ideállítasz ennyi idő után, azt mondod, hogy szeretsz, és elvárod, hogy én is így érezzek?

A lány lesütötte a szemét. Az ajtóban állt, kezét maga előtt összefonta – mintha magában egy utolsó esélyért imádkozna. A fiú a félhomályban állt az ajtó túloldalán, kisfiúsan összeborzolt hajjal. Hanyagul nekitámaszkodott az ajtónak és várt.

 - Már nem szeretsz, igaz? – szólalt meg végül a lány.
A fiú lassan szívta be a levegőt, csak azután válaszolt. – Még mindig szeretlek. Ezért bánt, hogy ott hagytál, most pedig - két év után - újra eszedbe jutottam.

 - Annyira sajnálom! – végre felnézett a lány. Könnyek gyűltek a szemébe, amitől a fiúnak gombóc keletkezett a torkában. – Annyira bizonytalan voltam. Késő. Túl késő. Nem is értem, hogy gondoltam… miért jöttem ide.

Hátat fordított, majd futásnak eredt. A fiú is így tett. Futott azért a lányért, akit szeretett, akit egyszer már hagyott elsétálni, de most nem engedhette el. Másodszor nem.

- Szeretlek - a hangja visszhangzott a lépcsőházban. A lány megállt, így a fiú utolérhette. Elé lépett, és olyan szenvedélyesen, mint még talán soha, megcsókolta.
saját*