- Miért éppen most érdekel téged? Miért pont akkor, amikor végre boldog… nélküled?!
- Nem boldog…
- De, most már az. Miután elhagytad, hónapokig reménykedett… reménykedett, hogy talán visszatérsz; hogy belátod: szükséged van rá. De te nem kerested. Még csak felé se néztél! Kis híján belehalt abba, hogy már nem vagy neki többé. Erre te most- mikor végre túl van rajtad, és rájött, hogy találhat olyat, aki tényleg tiszteli és megbecsüli őt – visszajössz, és azt mondod, hogy szereted?
- Azt hiszem. – felelte a fiú.
- Még csak nem is vagy benne biztos? Nézz rá! Látod, hogy nevet? Látod azt a mosolyt az arcán, amit utoljára akkor láttál, mikor még te jelentetted neki a világot? Fáj, igaz? Fáj, mert tudod, hogy az a mosoly bizonyítja azt, hogy boldog… nélküled!
saját*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése